2017-01-15

Anne Bishop – Vörös ​betűkkel (A Mások 1.)

FÜLSZÖVEG: Meggie Corbyn cassandra sangue, vagyis vérpróféta, azaz ha a bőrén vágás nyomán kiserken a vér, látja a jövőt. Meggie ezt a különleges képességét inkább átoknak, mint áldásnak tekinti. Meg nem szabad ember. Tartógazdája rabszolgaságban őrzi, hogy csak ő szerezhessen tudomást látomásairól. Meggie azonban megszökik és az egyetlen biztonságos hely, ahol elrejtőzhet, a Lakeside Udvar nevű üzleti negyed, amit a Mások működtetnek.

Az alakváltó Simon Wolfgard vonakodik felvenni az Emberi összekötő állásra jelentkező idegent. Egyrészt azért, mert úgy érzi, hogy valami titkot rejteget, másrészt azért, mert nincs emberi prédaszaga. Ám egy erősebb ösztön arra készteti, hogy mégis alkalmazza Meggie-t. Amikor megtudja róla az igazat, és azt is, hogy a kormányhatóság körözi, Simonnak el kell döntenie, vajon megéri-e, hogy bekövetkezzen az emberek és a Mások között szinte elkerülhetetlen harc.


INFORMÁCIÓ:
Kiadó: Twister Media Kft. 
Oldalak száma: 509
Borító: FÜLES, KARTONÁLT
Súly: 466 g
ISBN: 9786155631023
Nyelv: MAGYAR
Kiadás éve: 2016 
Fordító:Bozai Ágota
Eredeti cím: Written in Red

SZERINTEM: Alapvetően számomra a fantasy egy elég kétélű fegyver: vagy nagyon bejön, vagy nagyon utálom. Oké, néha vannak középutak is, de valahogy mégsem ez az én komfortzónám. Ha ehhez hozzácsapjuk, hogy teljes fülszövegeket nem szeretek olvasni, mert egyrészt félek, hogy azok elspoilerezik a könyvet, másrészt pedig inkább hallgatok a megérzéseimre. Na meg van az az eset is, mint ennél a könyvnél, hogy itthon nézegetem, de végül másik mellett döntök, ám a csomagban mégis ez lapul. Biztos a női szentimentális énem mondatja velem ezt, de kicsit talán sorsszerű is, mert amúgy elnyerte a tetszésem a könyv.

Ha olvasnék fülszöveget, akkor azt hiszem, kicsit hamarabb rájöttem volna, hogy mi történik a könyv első ötödében, és nem csak hunyorogtam volna, hogy minden új, és jézusmária, semmit nem értek: új világ, rengeteg új szereplő, és nagyjából semmi sem olyan, mint a jelen. Ehhez mondjuk szerencsére van egy pár oldalas útmutató, térkép is a könyv elején, hogy például mi a nevük a hét napjainak, kik élnek az Udvarban, stb.


Az eredeti, angol nyelvű borító. Nekem őszintén szólva a magyar jobban tetszik, kreatívabb.

A fent említett okok miatt számomra az első kb. 100-150 oldal döcögött, és nem is igazán tudtam, hogy lesz-e jobb, fog-e tetszeni, de volt egy pont, ahonnan tulajdonképpen már faltam a sztorit: hozzászoktam a Farkasokhoz, Hollókhoz, vámpírokhoz, sőt, egyre kíváncsibb lettem Meggie hátterére is. Ó igen, és vámpírok, ezt fontosnak tartom kiemelni, mert nagyon tetszett, mégpedig hogy ebben a könyvben nem csillognak, nem szexik, nem minden ember fantáziáinak tárgyai, hanem épp ellenkezőleg, nagyjából mindenki fél tőlük. Alapvetően számomra a vámpír-téma kicsit túl lett tolva az elmúlt 8-10 évben, és valószínűleg azért viseltetek irántuk általánosságban ellenszenvvel.

Volt egy pont, amikor azt hittem, hogy elrejtett utalásokat találok, és ebből még világra szóló szerelem lesz, majd Twitteren megnyugtattak, hogy nem, nem kell ettől tartanom szerencsére. És hogy miért szerencsére? Mert baromi nagy klisé lett volna, és baromi unalmas, hogy minden egyes sötétebb sztoriban is eljön az a rész, amikor a fiú és a lány egymás karjaiba omlik. Vannak ilyen könyvek, de azokat általánosságban emiatt veszem a kezembe, és azoknak romantikus a címkéjük. Szóval akkor most ez talán némi spoiler, viszont végre egy olyan fantasy, amiben semmilyen romantikus szál nincs. Ellenben szépen lassan kibontakozik a közösséghez tartozás, az otthonra találás, a befogadás érzése, ami számomra legalább annyira elégedettséggel töltött el, mint egy másféle könyvben a két főhős egymásra találása.


Elhúzta a fejét, szigorúan nézett a Farkasra. 
– Ha ma még egyszer megpróbálod megérinteni az orromat, nem adok neked jutalomfalatot. 
Simon rögtön visszavonta a mancsát… mintha egy kicsit gondolkodott volna… aztán újra felé nyúlt. 
– Komolyan mondom, Simon. Egész nap nem lesz jutalomfalat. Egy se. 
Orr, vagy jutalomfalat. Nehéz döntés. A csemegét választotta.


– Nyestem egy kis raguhúst – közölte. – Hagyja felmelegedni testhőmérsékletűre, mielőtt odaadja Samnek. A másik csomagban szárított szarvasbikarudak vannak. A kölykök szeretik az ilyesmit rágcsálni. 
– Mi az szarvasbikarúd? – kérdezte Meggie a csomagokat átvéve. 
A férfi egy pillanatig csak nézte. Aztán az öklét a nadrágszíja alá tette, és kinyújtotta a hüvelykujját. 
– Ó! – fejezte ki csodálkozását Meg önkéntelenül. – Ó!


Összességben tetszett a könyv, sikerült megbarátkoznom a megteremtett világgal, és voltak szereplők, akikkel jobban szimpatizáltam, mint általában szoktam – ilyen volt például Erebus Sanguinati, a vámpírok nagypapája, akinek az ábrázolása pont jóra sikeredett, azaz a kemény páncél mögött rejtőző lágy szív leírása egyáltalán nem puhította meg azt a kemény páncélt, vagy például ott volt Meg és Sam kettőse, akik mondhatni kimaxolták a cukiságfaktort – de szigorúan olyan értelemben, ami egyáltalán nem von le semmit a könyvből.

Szóval azt tudom mondani, hogy nem véletlen vannak szinte csak jó kritikák a könyvről, mert tényleg jó. Alig várom a következő kötetet, ó, és jó hír, hogy a Goodreads szerint eddig 5 kötet jelent meg, juhé!


1 megjegyzés:

  1. A témában ajánlom még Nalini Singh -től a Vonzódást. Lényegében két ellentétes faj közötti kapcsolatról szól. Nagyon jelenkori, a világa könnyen emészthető, mégis egészen egzotikus.

    VálaszTörlés

Egyetértesz? Vagy hiányérzeted van a bejegyzéssel kapcsolatban? Írd meg! Minden megjegyzésnek örülök, mindig kíváncsi vagyok, hogy ti mit gondoltok :)