2015-11-18

Nathan Filer – A zuhanás sokkja


FÜLSZÖVEG: "A történetet Matthew meséli el, aki imádott bátyja halála óta küzd a skizofréniával. Matthew sorsát gyerekkorától a húszas évei elejéig követhetjük nyomon. Megtudhatjuk, miként süllyedt tudathasadásos állapotba Down-kóros testvére elvesztése után, miért és milyen mértékben okolja magát a tragédia miatt, mi okból hagyja ott a valóságot, s miért menekül képzelete világába. 
Filert a regény megírásához saját tapasztalatai vezették: tíz éven át dolgozott ápolóként pszichiátriai intézetben. A fiatal korosztálynál tapasztalható elmebetegségek egyre súlyosabb gondot jelentenek napjaink társadalmában e mű gondolkodásra késztet, és talán kinyitja a szívünket a lelki betegségekkel nap mint napos harcot vívók felé.

E rövid leírás alapján szomorú, drámai történetet képzelhetünk el ám a fiatal angol író oly páratlanul viccesen, szórakoztatóan, annyi szeretettel és megértéssel adja elő e szívszorító történetet, hogy a kötet az angliai megjelenés után rögtön a sikerlisták élére került, az olvasók kedvencévé vált, s megnyerte Nagy Britannia legismertebb közönségdíját, a Costa cég által alapított Costa-díjat.


INFORMÁCIÓ:
Kiadó: SCOLAR KFT.
Oldalak száma: 304
Borító: KEMÉNYTÁBLA
Súly: 340 g
ISBN: 9789632445830
Nyelv: MAGYAR
Kiadás éve: 2015
Fordító: Nádor Zsófia
Eredeti cím: The Shock of the Fall

SZERINTEM: Furcsa történet, annyi szent, viszont tetszeni tetszett, az biztos. Alapvetően érdekelnek a pszichológiai jellegű könyvek, értsd ez alatt azt, hogy valamilyen mentális betegségről van szó benne, regényként elmesélve. Túl nagy tapasztalatom nincs ilyen téren, de A zuhanás sokkja például azért is tetszett, mert nagyjából megismertem a skizofréniát, amiről egyébként szinte semmit nem tudtam eddig.

Maga a könyv megjelenése érdekes: picike, és inkább négyzet alakú, mint téglalap (köszönjük Tekla a hozzáértő bölcsész megfogalmazást), és nekem talán emiatt az volt az érzésem, hogy rettenetesen gyorsan haladtam a történettel. De persze ebben benne van az is, hogy az elejétől kezdve érdekes volt, a legeleje pedig úgy nyitott, hogy nem igazán értettem, miről van szó, ilyenkor pedig már csak azért is képtelen vagyok letenni, mert van, amikor mindenképpen azonnal tudnom kell, hogy mit nem értettem, és az a szál hová vezet. Szumma szummárum, iskola és munka mellett egy nap alatt a könyv feléig jutottam. Nem, nem csak a nem értem-dolog miatt, mert azt gyorsan felfogtam, hanem mert olyan irányba indult el a cselekmény.

Matthew Homes-ról van szó, illetve a testvéréről, Simonról. Nem tudom, hogy kinek mennyi fogalma van a skizofréniáról, de az én fejemben az élt róla (ha-ha-ha), hogy van egy személy, és azt képzeli, hogy van egy másik énje is. Nos, Matt nem ezt képzeli, hanem hogy a halott bátyja ott van vele, tanácsokat ad, beszélgetnek, játszanak, de nem folyamatosan van jelen, hanem egy-egy illatra, eseményre "jön elő". Elsősorban nekem ez volt a legfurcsább, hogy akkor ez a skizofrénia? Mert tulajdonképpen valamilyen szinten mintha lelkileg megkönnyítené a beteg életét az, hogy – esetünkben – a szeretett személy jelen van, mintha meg sem halt volna. Olyan van is, meg nincs is. Értem és tudom, hogy ez így nem egészséges, le kell zárni a dolgokat, stb. stb. stb., de tegye a szívére a kezét mindenki: nem vágytunk már arra legalább egyszer, mindannyian, hogy az elvesztett szerettünk újra velünk legyen, akármilyen formában, és főleg akkor, ha ennyire közel állt hozzánk? Nem titkolom, hogy túl sok szaron mentem keresztül, túl sok szerettemet veszítettem el, és minden bizonnyal ezek miatt gondolkodom így, de a regényben egyszerűen nem láttam, és nem értettem azt, hogy miért rossz, amit Matthew csinál (azon kívül, hogy milyennek volt leírva  a lakása, mármint a mocsok és a rendetlenség szempontjából).

Alapvetően kíváncsisággal fordultam a könyvhöz, pont a fentiek miatt nem borzadtam el, nem kérdeztem meg, hogy úristen, ez mi?!, és viszolygás sem volt bennem. Csak kíváncsiság.
Szeretttem a könyvet, mert érdekes, és mindenekelőtt tanulságos olvasmány volt, hogy a gyermeki naiv lelkemben összedőlhessen egy világ arról, hogy amire titkon mindig vágytam, azt a fehérköpenyesek komoly betegségnek nevezik, az érintett embert pedig telegyógyszerezik.

Nem véletlen az a Costa-díj, viszont hangulat, érdeklődés, és elszántság kell hozzá.

Értékelésem: 9/10


4 megjegyzés:

  1. Régen én is azt hittem, hogy a skizofrénia az az, amikor valakinek több személyisége van, de azóta megtudtam, hogy nem. :) Csak valamiért ezt a köznyelv összemossa, pedig totál más a kettő. Amióta láttam az Egy csodálatos elmét, azóta tisztult a kép.
    A könyvben volt egy olyan rész, hogy valaki mesélte, hogy egyszer kutatók bezáratták magukat egy pszichiátriára, és onnantól kezdve mindegyikük őrültnek volt bélyegezve.. mert bármit tettek, még ha "normálisan" viselkedtek, akkor is gyanús volt és megkapták ezt a stigmát, hogy őrült és kész. (Közben meg egy rakás ember van, aki szabadon mászkál...)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lassan nekem sem ártana rendesen helyretenni ezeket a betegségeket, mert érdekesek. Mármint ilyen külső szempontból (szívesen mentem volna pszichóra is, csak annyi pontom az életben nem lesz).

      Törlés
    2. Azt én is megjelöltem annak idején, de nem vettek fel. :D pedig valamikor nagyon érdekelt ez a terület. Több személyiségű srácról olvastam egy regényt egyszer Daniel Keyestől (Szép álmokat Billy!), úgy, 14 éves fejjel tetszett, de én még akkor is azt hittem, hogy az meg a skizofrénia ugyanaz...

      Törlés
    3. Hiába, lassan kiderül számunkra is, hogy mi micsoda :D

      Törlés

Egyetértesz? Vagy hiányérzeted van a bejegyzéssel kapcsolatban? Írd meg! Minden megjegyzésnek örülök, mindig kíváncsi vagyok, hogy ti mit gondoltok :)