2015-08-12

Jay Asher – Tizenhárom okom volt


FÜLSZÖVEG: Hiába mondod a jövőnek, hogy STOP. 
Nincs REWIND gomb, nem tudod visszatekerni a múltat. 
Az egyetlen mód, hogy megtudd a titkot, …ha megnyomod a PLAY-t.

Clay Jensen semmit sem akar tudni Hannah Baker kazettáiról. Hannah meghalt – gondolta –, magával kellett volna vinnie a titkát. 

Aztán Hannah hangja közölte Clay-jel, hogy az ő neve is elhangzik a kazettán és az is, hogy Clay valamilyen módon felelős a haláláért. 

Aztán Clay egész éjszaka a kazettákat hallgatta. Hannah szavai nyomán bejárta a városkájukat… 
…és amire fényt derített, az örökre megváltoztatta az életét.

INFORMÁCIÓ: 
Kiadó: KÖNYVMOLYKÉPZŐ KIADÓ KFT. 
Oldalak száma: 260
Borító: PUHATÁBLÁS, RAGASZTÓKÖTÖTT
Súly: 310 g
ISBN: 9789632452616
Nyelv: MAGYAR
Kiadás éve: 2013 
Sorozat: VÖRÖS PÖTTYÖS KÖNYVEK  
Fordító: Farkas Orsolya
Eredeti cím: Thirteen Reasons Why

SZERINTEM: Ez egy olyan könyv volt, amit már nagyon régóta – évek óta – el akartam olvasni. Annó emlékszem, neki is kezdtem, de nem bírta a szemem már akkor sem a gépen való olvasást, így félbe is maradt. Jobban mondva a feléig nem is jutottam el, csak néhány oldalig. Akkor úgy voltam vele, hogy nem veszem meg, mert amennyit akkor olvastam, az számomra édektelen volt, és azt kell hogy mondjam, az eleje mai fejjel is totál érdektelen, logikátlan volt számomra.

Rengetegen megkérdezték tőlem, hogy hogy tetszik a könyv, mit mondok, és igazából csak most realizáltam, hogy mekkora rajongótábora van, és egyeseknek milyen sokat ad. Jelzem, ünneprontó leszek, mert nekem szinte semmit nem adott azon kívül, hogy teljesen értetlenül állok az előtt, hogy ezek tényleg olyan okok voltak, amik miatt öngyilkosságot kell megkísérelni, vagyis nem csak megkísérelni, hanem végrehajtani. Ahhoz, hogy ti, kedves olvasóim megértsétek, hogy én miért nem tudom ezt elfogadni, én is fogok mondani egy-két dolgot...

Szóval Hannah Baker öngyilkos lett, és tizenhárom oka volt, melyeket kazettákra rögzített. Ahogyan a szerző is írta a végén, ez a megoldás tényleg ötletes volt, ha a karaktereket – és leginkább Clay-t nézzük –, akkor pedig még az alapnál is sokkolóbb. Most gondoljunk bele, ha egy olyan, egy kicsit is szeretett személy hangját kell hallanunk, amint arról beszél, hogy miért lesz/lett öngyilkos, akkor az kissé morbid. De mindenek előtt valószínűleg nagyon fájó. Ez a része, amiben Hannah elmondja, miért tette azt, amit, én is értem, hogy mit akar szimbolizálni, már ha arra gondolunk, hogy az öngyilkosság milyen szomorú dolog, és az esetek nagy részében megelőzhető – és nem csak tünetileg, hanem teljesen. Hiszem, hogy Asher tanítani akart, felhívni a figyelmet arra, hogy a tinédzserek figyeljenek egy kicsit jobban oda egymásra, mert vannak dolgok, amik 16 évesen sem játékok.

DE! És itt jön a fekete leves, mert hogy a pici jó mellett belőlem másfajta érzéseket váltott ki. Sok könyvre azt mondom, hogy újra kell olvasnom, hogy igazán megértsem – és nem szégyellem, hogy elsőre azért nem tetszett, mert nem tudott átjönni az igazi mondanivalója –, de a Tizenhárom okom volt nem ilyen. Egyszerűen Hannah okai annyira pitiánernek tűnnek, és annyira eltörpülnek azon dolgok mellett, amire az ember azt mondja, hogy megérti, hogy miért döntött így. És akkor persze, ki vagyok én, vagy kik vagyunk mi, hogy eldöntsük, mennyit bír el egy addott személy, vagy ezek a dolgok mennyire fájnak, de véleményem szerint Hannah okai nem igazi indokok, és ilyen dolgok miatt nem szabadott volna meghalnia. Nyilván mindenki magából indul ki, mert ki mást ismerhetne jobban, mint önmagát, de ha ilyen léptekben nézném a dolgokat, akkor gyakorlatilag már legalább vagy ötször öngyilkos lehetettem volna, ha nem többször. Kezdve példának okáért azzal, hogy tinikorom derekán elvesztettem azt (és az egyetlen) személyt, aki valószínűleg a legjobban szeretett, és fog szeretni egész életemben, aztán néhány hónapra rá a saját otthonomból kellett meneküljek, vagy hogy mára gyakorlatilag nem maradt családom. Se anyu, se apu, se nagyszülő, se otthon, ahová hazaszaladhatok, ha valami bajom van, vagy az örömömet szeretném megosztani. És tudjátok, számtalanszor megkaptam, hogy ha xy a helyemben lett volna, akkor már rég beleroppant volna, vagy hogy csodálnak, hogy ennyi erőm van. És ez nem erő kérdése, hanem az akaraté, a kitartásé, szóval nem, valóban nem tudok komolyan venni egy olyan indokot, hogy nem szerettek, vagy hogy pletykáltak rólam, vagy hogy végig kellett néznem más megerőszakolását. És pontosan emiatt nem tudom komolyan venni a köznyelvben vett depressziót sem (és direkt írtam, hogy köznyelv, mert a klinikai társára tényleg azt mondom, hogy durva). 

Itt jön a képbe az elfogadás. 15 éves koromtól kezdve küzdök azzal, hogy sokszor mocsok mód egyedül érzem magam, amivel nem tudok mit kezdeni, hogy jobb legyen. Jó néhány év eltelt azóta, sok év elment azzal, hogy arról álmodoztam, talán találkozok olyan emberrel vagy emberekkel, akiknek én is legalább annyira fontos leszek, mint ők nekem. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek barátaim, csak egyszerűen az az érzésem, hogy nekem sokkal többet jelentenek, mint vissza. Fáj, és rossz érzés, de ez van, nem tudok rajta változtatni. Szóval pontosan tudom, hogy részben mit érezhetett Hannah, és ezt a kis önvallomást is azért írtam le, hogy ne mondhassa senki azt, hogy én csak kritizálok lelketlenül, és nem érzem, vagy nem értem. Mert pontosan értem, hogy mik voltak az indokai, csak nekem kevesek....Persze ehhez valószínűleg kell egy nagy adag optimizmus is, jóhiszeműség, és hit, hogy a jövő csak jobb lehet... De nekem még így is túl kevésnek bizonyulnak ezek az indokok. Vagy csak én vagyok a kirívó eset, aki túl sok mindenen ment keresztül, és túl magas az ingerküszöbe...

Lényeg a lényeg, nekem ez a könyv nem adott semmit. Nem téptem a hajam (ami ha azt vesszük, akkor már nagy lépés), és nem is éreztem semmilyen eufóriukus, hatalmas érzést, nem tudtam azonosulni a szereplőkkel. Ugyanakkor nem szeretném úgy lehúzni a könyvet, szóval maximálisan tiszteletben tartom azokat is, akiknek tökéletesen beleillik az életükbe, és totálisan azonosulni tudnak az érzésekkel, idézetekkel, stb. Viszont van egy dolog, amiért mondjuk úgy, Hannah-t elítélem: az öngyilkosokat nem nézem le, és nem mondom azt, hogy gyávák (sőt...szerintem iszonyú bátorság kell ahhoz, hogy az ember véget vessen az életének), de ez marhára nem fair, hogy azért, mert neki nem tetszett valami, azért 13 ember orra alá dörgöli, hogy nézd, miattad is lettem öngyilkos, és érezd szarul magad. És ha csak abból indulunk ki, hogy milyen szar érzés, amikor valaki alaptalanul hibáztatja önmagát valaki halála miatt, akkor bele se merek gondolni, hogy milyen lehet, amikor az orrod alá dörgölik, hogy igen, te is egy ok voltál, hogy megöltem magam.

Szóval vannak témák, amik mellett nem tudok, és nem is akarok szó nélkül elmenni, mert érintett vagyok. Ez az egyik, mármint ez a depressziós történet. Biztosan én vagyok túl kemény (sőt, neveztek már sündisznőnak is), de nekem az életfelfogásommal ütköznek az ilyen tingli-tangli gondolkodások.

Értékelésem: 6/10

Felkeltette a figyelmed a történet? Érdekel?


2 megjegyzés:

  1. Ez érdekes volt. :) Szépen megírt kritika. De azért egyet is értek veled, meg nem is. Az tetszik, hogy nem támadod úgy az öngyilkosokat (és az ilyenfajta könyvet) úgy, ahogy sokszor mások szokták, meg az egész témát elég éretten jártad körbe.

    De szerintem a lényeg sosem azon van, mik történnek az emberrel (mert a legtöbb ezek közül mindenkivel megtörténik legalább egyszer), hanem magán az emberen van a hangsúly: hogy ŐT személyesen ezek hogyan érintik és hogyan tudja/nem tudja feldolgozni őket. Ilyen szempontból a könyv tökéletes volt: elég hamar rá lehet jönni, hogy Hannah például elég instabil, ezért őt kifejezetten rosszul érinti a legtöbb dolog. Egyszerűen ilyen karakter, ami lehet örökletes, lehet újonnan felbukkanó, ezt nem tudjuk meg a könyvből.

    Én igazából nem is az okokra koncentráltam (mivel az okok szerintem a legtöbb öngyilkos esetében más szemszögéből majdnem hogy nevetségesnek mondhatóak), mikor anno olvastam a könyvet, hanem arra, hogyan hatnak az események Hannah-ra. A lépcsőfokokra, melyeken eljut a kiszolgáltatottságtól és a megalázástól az önvádon át a teljes lemondásig és kiüresedésig. Szerintem ez a lépcsőfokok/érzések sokkal jobban leírják az öngyilkosság okát és mikéntjét. Egy idő után Hanna már csak hagyja megtörténni a dolgokat, szinte "beissza" a fájdalmat. Mondjuk úgy, hogy öngyilkosság felé menetel „szükséges” mazochizmusa. Valaki vagdossa magát, valaki hagyja magát megerőszakolni, valaki ellöki magától az utolsó embert is, aki segítene tudna neki és az öngyilkosságot választja.

    Szerintem ez is kifejezetten egy olyan könyv, amit vagy a nagyon empatikusak (talán) megértenek, vagy azok mindenféleképpen, akik már voltak depressziósok és/vagy próbáltak öngyilkosok lenni. :) Másoknak ezek az okok pitiánernek fognak tűnni.

    És amúgy jó volt az is, hogy hozzátetted a magad életéből a tapasztalatot. Mennyivel keményebb dolgokat éltél át, tapasztaltál meg, mint Hannah, és még mindig másképpen állsz hozzá a dolgokhoz, mint ő. És ez tök jó. :) Csak próbálok rámutatni arra, hogy míg az egyik embernek egy picurnyi dolog is elég, hogy összeroppanjon, addig a másikkal ezerszer nehezebb dolgok történhetnek, mégis mindig fel tud majd állni. Embere válogatja, sajnos.

    [PS.: Csak csendben teszem hozzá, mert nem sajnálatot várok, vagy ilyesmi, hogy engem depresszióval kezelnek 3-4 éve, és a depresszióhoz sajnos hozzátartozott néhány épphogy-majdnem öngyilkossági kísérlet is. És mindennek az elindító oka olyan kis gyűszűnyi hülyeségre megy vissza (a te átélt dolgaidhoz képest szinte semmi), amit a legtöbb ember teljesen abszurdnak gondol és nem ért, mikor elmondom nekik. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Köszönöm, hogy leírtad a gondolataid! Nem vagyok pszichológus, és sajnos nem is tanultam soha, épp ezért vajmi keveset tudok a depresszióról is, és pont ezért írtam, hogy a köznyelvben vettet elítélem ("jaj, ma olyan depis vagyok"), viszont a klinikai depressziót, a betegséget igenis komoly dolognak tartom. Így, hogy leírtad, és egy kicsit megmutattad, értelmet nyernek dolgok, viszont - talán mondhatom, szerencsére - nem tudom elképzelni, hogy ilyen pici dolgok miatt meg akar halni valaki, és ne érts félre, nem téged akarlak kritizálni, hanem a könyvet.
      Remélem nem bántottalak meg, mert semmiképpen sem akarnálak, sőt, nagyra becsülöm, hogy ezt leírtad!

      Törlés

Egyetértesz? Vagy hiányérzeted van a bejegyzéssel kapcsolatban? Írd meg! Minden megjegyzésnek örülök, mindig kíváncsi vagyok, hogy ti mit gondoltok :)