2015-04-29

Demcsák Zsuzsa – A másik életem

FÜLSZÖVEG: Demcsák Zsuzsa könyvében eddig még nem ismert, a képernyőn soha meg nem mutatott életét tárja az olvasók elé. A televíziós műsorvezető saját életéből vett példákon keresztül beszél a családon belüli erőszakról, sorstársaival készített interjúival pedig a téma súlyosságára kívánja felhívni a figyelmet. Megrázó erejű könyv és őszinte vallomás Zsuzsától, nőktől, mindenkinek!









INFORMÁCIÓ:
Kiadó: Athenaeum Kiadó Kft. 
Oldalak száma: 224
Borító: KARTONÁLT
Súly: 296 g
ISBN: 9789632933931
Nyelv: MAGYAR
Kiadás éve: 2014

SZERINTEM: Őszintén szólva nem is tudom, hogy mivel is kezdhetném... Talán nem bánjátok, ha magamról is ejtek néhány szót, mert ez után a könyv után úgy érzem, muszáj. A másik életemet nézegettem egy ideje, de nem tudtam eldönteni, hogy akarom-e, vagy sem, és tudom, a vélemények nem relevánsak ilyenkor, főleg nem egy olyan könyvnél, egy olyan témánál, amely ilyen horderejű dolgot boncolgat, mint a családon belüli erőszak. 

Most érzem azt, hogy kicsit megerősödtem, hogy mosolyogva tudom vinni a terheket, és a múlton már nem rágódok annyit, legalábbis a néhány évvel ezelőtti dolgokon. A blogot eddig külön kezeltem a magánéletemtől, és ez után sem szeretnék hasonló típusú információt közzétenni magamról, de most mindenképp ejtek néhány szót – dióhéjban –, a háttérben ajló eseményekről, mert fontosnak tartom. Fontosnak tartom én is a figyelemfelketést, és hogy aki bajban van, az tudja, hogy nincs egyedül! Sajnos a családon belüli erőszak nem ismeretlen fogalom számomra sem, ám nem a párkapcsolatom, hanem a szülőm "áldozata" lettem, habár nem szeretek ilyen minőségben, megnevezéssel magamra tekinteni. Apám rengetegszer volt velem agresszív, akár alkohol hatása alatt, akár anélkül. Nem kellett neki semmi kiváltó ok, hogy elcsattanjon 1-1 pofon, vagy akár sokkal komolyabb bántalmazás legyen belőle. Másfél év után hagytam ott, 16 évesen, az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor az eszméletemet is elvesztettem....

Ebben a témában, amelyet Zsuzsa boncolgat, talán az a legszörnyűbb, hogy erős, egészséges lányokat, nőket olyan szinten törnek meg kisebbségi komplexusos agresszív, idióta férfiak, hogy csak árnyékuk lesznek önmaguknak, mintha két külön ember volna a kapcsolat előtti, és utáni személy. S talán nem is a fizikai tünetek a leginkább fájóbbak (azokra gondolok, amelyek elmúlnak, nem a maradandó nyomokra!), hanem a lelki sérülések, amelyeket onnantól kezdve hosszú ideig cipel a bántalmazott.

Egyfelől a fentiek, másfelől pedig Zsuzsa személye miatt is kezdtem neki azonnal az olvasásnak. Volt szerencsém vele találkozni a Könyvfesztiválon, dedikálta a könyvemet, ám amikor megérkezett, és még kavarodás volt, akkor egy erős nőt láttam a személyében, és igen, még az előtt hatással volt rám, mielőtt odaállhattam volna elé. Őszintén csodálom, és fel tudok rá nézni azért, ahol most tart azok után, amiken keresztülment, és főleg azért, mert nyíltan vállalta a történetét. Az pedig példaértékű, ahogyan ezzel sok másik nőnek is segít.

Ugyanis a könyv két részből tevődik össze: egyrészt ő maga meséli el, hogy min ment keresztül, másrészt több hölgyet is megszólaltat, és elmondja a történetüket, ráadásul mindegyik különbözik a másiktól, így azt éreztem, hogy azoknak is próbál ezúttal üzenni, akik még nem mertek nemet mondani, hogy igen, ez hasonló szituáció, mint a tied, de nézd, van kiút! A könyv végén pedig egy jogásszal is készített interjút, és mivel a könyv friss kiadás (2014-es), ezért úgy gondolom, hogy helytállóak azok a dolgok, azok a lehetőségek, amelyek a joggal kapcsolatosak. Nehéz, és sajnos a saját tapasztalatomból, illetve a könyvben olvasott történetek alapján is azt kell hogy mondjam, Magyarországon, a 21. században nem azt a legnehezebb egy ilyen folyamatban elmondani, hogy megtörtént (s ezzel együtt beismerni, segítséget kérni), hanem a hivatalos szervekkel megküzdeni. Ilyen téren a sötét középkorra hajazunk, amikor van, hogy a nőnek kell meghunyászkodnia, és neki kell rosszul éreznie magát, amiért bántották.

Miután letettem a könyvet, annyi minden kavargott a fejemben, hogy az leírhatatlan. Olvastam olyan véleményeket korábban, amelyek lehúzzák a könyvet, hogy az interjúk minek vannak, vagy abba kötöttek bele, amit Zsuzsa magáról írt. Ezeknek az embereknek nem ártana egy kis önvizsgálatot tartania, illetve felütni az értelmező szótárt az empátia kifejezésnél, ugyanis hahó, ez nem fikció, ez a kőkemény magyar valóság! Persze, az nyilván máshogy áll ehhez a témához, akinek semmi köze nincs hozzá, és valószínűleg legyint, mint a legtöbb áldozat, hogy ez vele nem történhet meg, vagy csak az aluliskolázott emberekkel esik meg. De nem. Sajnos nem.

Csatlakozom azoknak a táborához, akik azt mondják, hogy hiánypótló könyv. Mert a magyar piacon úgy vélem, nincs még egy hasonló, leszámítva a szakkönyveket, de azokat egy átlagember nem fogja kézbevenni. Érdemes elolvasni, érdemes elgondolkodni a dolgon. Érintettként úgy hiszem, nem kell magyaráznom, hogy miért, kívülállóként pedig talán egyszer ez a könyv lesz a segítség ahhoz, hogy egy bántalmazott nőt megments azzal, hogy észreveszed a jeleket.

Engedjetek meg egy rövidke idézetet:

A bántalmazás semmilyen formája
NEM elfogadható,
NEM megoldás,
NEM lehet következmény, és
NEM megengedhető.

Értékelésem: 10/10


8 megjegyzés:

  1. <3 Nagyon bator vagy,hogy mindezt leirtad es azt,hogy bevallaltad nemreg azt,amit. :)

    VálaszTörlés
  2. A legelszomorítóbb a nők bántalmazásának témájában (legyen szó bármelyik "típusáról") az, hogy tényleg a nőknek kell magyarázkodni, önmagukat megalázva vadidegenek előtt (értsd: hatóságok), nem elég az, hogy áldozatnak lenni rohadt szar és megsemmisítő érzés, ezt még el is kell magyarázni olyan embereknek, akik látszik, hogy vagy nem hisznek neked, vagy nyűg vagy csak nekik.
    A másik, ami ledöbbent az a reakció egy-egy ilyen történetre. Amikor volt tavaly az a gólyatáboros megerőszakolós eset, egy csomó hasonló történetet olvastam, és alatta néztem a kommenteket, és nem tudtam, hogy sírjak vagy sikítsak, vagy mi, mert vagy az volt a reakció, hogy konkrétan hazugnak nevezték a lányokat, vagy az, hogy de miért ment oda, miért úgy öltözött, miért volt kedves, stb. Mindegy, inkább nem megyek bele, mert megint nagyon felhúzom magam...
    Kirázott a hideg, ahogy olvastam a soraidat a saját életedről, nagyon sajnálom, hogy ilyen dolgokon kellett keresztülmenned, de legalább ki tudtál lépni belőle.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, és a meghazudtolás mellett a másik legrosszabb, amikor azt mondja valaki, hogy "biztos megérdemelte". Hogy a viharba érdemelhet valaki ilyet?! És mivel?! Komolyan elgondolkodom az ilyen reakcióknál, hogy az illető valami funkcionális analfabéta, vagy az érzelmi IQ-ja a béka segge alatt van...

      Egyikből ki, a másikba bele, sajnos. Most nem bánt senki, csak baromi nehéz és komplikált az egész helyzet. Menni kell, csinálni kell, és nem szabad túl sokat agyalni. Egyszer jobb lesz, de dolgozni kell érte. És próbálok hinni a karmában, hogy aki nagyon csúnyán viselkedik, az visszakapja az élettől. :)

      Törlés
    2. Neked kicsit gyorsan kellett felnőni :/ Nem akarok nagyon közhelyes lenni, de biztos, hogy ez a sok minden, amin most is keresztül mész, kellően felkészít a felnőtt életedre, és talán így a későbbi akadályokat könnyebben fogod venni.
      Biztos visszakapja az élettől, ettől ne félj...

      Törlés
    3. Ha lehet ezt így mondani, mindig is érettebb voltam a koromnál, szóval ezt a felnövést talán nem is bánom annyira. Baromi nehéz, de inkább ez, mint hogy totál életképtelen legyek, mint mondjuk 1-2 csoporttársam.

      Törlés
  3. Annyira sajnálom, hogy fiatalon ennyi bántalom ért! Remélem apádnál visszaütött a sors...
    Az erőszak minden formáját elítélem, de nem korlátoznám le csak a nőkre, bár tény, hogy hátrányból indulunk. A legbicskanyitogatóbb a gyerekbántalmazás, pont ma láttam cikket arról, hogy a 11 éves lányukat egy lyukban tartották. A férfiakat is sajnálom, akiket lelkileg zsarol a párjuk, így házasodnak, vállalnak gyereket stb.
    Annyira kegyetlen faj az ember....

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Még sajnos nem kapta vissza, de hiszem, hogy fogja.

      Igen, a férfiak ellen is létezik a családon belüli erőszak, csak a nyilvánvaló okokból kiindulva kisebb a száma, mint a nők sérelmére elkövetetteké. A verbális elnyomást sajnos látom is nap mint nap, amikor az asszony (mondjuk inkább az idősebbek) elküldi melegebbre az urát, és gyakorlatilag mint egy rabszolga, úgy ugráltatja. Gondolom ennek is van pszichológiai háttere.

      A gyermekbántalmazásra nem tudok mit mondani, annyira szörnyű. Amíg egy felnőttnek van esélye elmenni, eltűnni, addig egy gyerek teljesen ki van szolgáltatva a szüleinek, és ez a legborzasztóbb. :/

      Törlés

Egyetértesz? Vagy hiányérzeted van a bejegyzéssel kapcsolatban? Írd meg! Minden megjegyzésnek örülök, mindig kíváncsi vagyok, hogy ti mit gondoltok :)