2015-03-23

John Green – Papírvárosok

FÜLSZÖVEG: Quentin Jacobsen egész életét azzal töltötte, hogy távolról csodálta a hihetetlenül kalandvágyó Margo Roth Spiegelmant. Így aztán, amikor a lány nindzsának öltözve kinyitja Quentin ablakát, bemászik rajta az életébe, és magával invitálja egy nagy fantáziával kitervelt bosszúhadjáratra, a fiú vele tart. 
Egész éjszakás kalandjuk után új nap veszi kezdetét, s amikor Q megérkezik az iskolába, megtudja, hogy a mindig is enigmatikus Margo ezúttal valódi rejtéllyé lett. Hamarosan kiderül azonban, hogy vannak bizonyos nyomok, amelyek felderítése csak rá vár. Ezzel olyan csapongó kaland veszi kezdetét, amelynek során minél közelebb kerül, annál kevesebb tárul fel előtte a lányból, akiről azt hitte, jól ismeri. 
A Printz-díjat elnyerő John Green azzal a ragyogó szellemességgel és izzó érzelmi őszinteséggel tér vissza, amely olvasók egy egész új generációját hozta lázba.


INFORMÁCIÓ:
Kiadó: GABO KÖNYVKIADÓ ÉS KERESK.KFT. 
Oldalak száma: 384
Borító: KARTONÁLT
Súly: 410 g
ISBN: 9789634060475
Nyelv: MAGYAR
Kiadás éve: 2015 
Fordító: Gázsity Mila
Eredeti cím: Paper Towns

SZERINTEM: Vegyes érzelmekkel fogtam neki az olvasásnak, mert a Csillagainkban a hiba az csak a Csillagainkban a hiba, és bevallom, mély undort hagyott bennem. De Green megkapta a második esélyét, mégpedig a Papírvárosokkal.

Első pozitívumként azt nyugtáztam, hogy végre nem egy sztenderd tinihossza van a regénynek, hanem 384 oldalas, ráadásul vastag lapokkal, szóval nem egy rövid olvasmány látszatát kelti. Másodsorban olvasás közben tetszett, hogy könnyen csúszott, és nem volt semmi fordítási baki sem, amitől a falat kapartam, ráadásul folyton előjött volna (meg minden).

Az első rész tetszett. Aranyos volt, szórakoztató, mindezekkel ellentétben nekem nagyon körvonalazódott, hogy túlkoros vagyok a 21 évemmel a célközönséghez, de értékelem, hogy így is minden gördülékenyen ment, mi több, egészen gyorsan túljutottam a könyvön. Az első részben Margo és Quentin éjszakai mulatságáról van szó, s habár az eredetileg 2008-ban jelent meg a könyv, nekem kissé túlzónak tűnt az, hogy nagy galibába kerülhetnek 2008-ban azért, mert éjszaka halat dobálnak minden olyan személynek, akit nem kedvelnek. Viszont még mindig jobb, mintha valami keményebb drogot tolnának :)


Az első rész hamar véget ér, mert a maga nemében szórakoztató, és pörögnek az események, míg a második részben egy idő után baromi unalmasnak éreztem az egészet. Margo eltűnését nem tudtam mire vélni, a nyomozgatást pedig egy ideig aranyosnak találtam, de amikor 50 oldal elteltével is ott tartanak még, ahonnan elindultak, és gyakorlatilag nem történik semmi, az nem igazán azt érezteti velem, hogy egy jó könyv. Megnéztem, ~250(!!!!) oldalon keresztül keresik Margót, baromi hosszan, baromi unalmasan, és a vége felé én már azt éreztem, hogy végtelenül.

Szerettem volna szeretni ezt a könyvet, komolyan, de tényleg nem ment. De nézzük a jó oldalát, legalább csak untatott, és nem készetett arra, hogy azt a rövidke hajamat tépjem, ami van, és amit annyira növesztek.


Miután átverekedtem magam a második, és egyben leghosszabb, leguntatóbb részen, a végén pedig juppi, happy end, megtaláltuk Margót (pedig reménykedtem abban, hogy lesz benne legalább egy Roth-i fordulat – habár itt tudtam, hogy semmi szín alatt nem sírnék) olyan dolgokat kezdtek boncolgatni a szereplők, amikre azt mondom, hogy komoly, és megértem, de nekem nem jött össze a >buliból toccsantsunk szét egy harcsát a legjobb barátnőm kocsijában< Margo azzal a lánnyal, aki azért lépett le, mert magányos volt, és egyedül érezte magát. A könyv végén előkerül Sylvia Plath és Az üvegbura, és hogy Margo hasonlóan érzi magát, mint Esther, stb stb. Számomra szürreális volt az egész, és nem jött össze a két véglet, és ugyan azt éreztem, mint a Csillagainkban a hibánál, hogy az alapelgondolás jó, de a megvalósítás csapnivaló. Egy fokkal jobb, mint a TFIOS-ban, de amíg a 14-17 éves korosztálynak élményt nyújt, addig annak az olvasónak, aki kinőtt már ebből a korosztályból szenvedést, és olyan logikai összeférhetetlenségeket, hogy csak ül a végén, vagy örül, hogy sikerült végigolvasni a könyvet, vagy megkérdezi, hogy WTF was this?

Magát a depressziót igen komoly dolognak tartom, főleg tinédzserkorban, de ennek a könyvnek a megoldása, az üzenete pedig hamis képet közvetít annak, aki esetleg bajban van, de méginkább azoknak, akik a depressziós személy környezetében vannak. Menj világgá, mi majd megkeresünk, aztán ha úgy döntesz, hogy nem jössz haza, az se baj. Magát a történetet nézve azt mondanám, hogy elmegy egynek, de az üzenete, amit sugall fals, és pont azt a korosztályt célozza meg, akik a legérzékenyebbek az ilyesmire. Greennek nem adnék tollat a kezébe, vagy ha mégis, akkor csak úgy engedném írni, hogy valaki ott ül mellette, és kijavítja, terelgeti, hogy talán nem így kellene. Valaki kompetens személy beszélgessen már el ezzel az emberrel, hogy a felszín tényleg tiszta cukormáz, de ami alatta van, az nem csak hogy a semmi, hanem a rossz irány...

Maguk a papírvárosok. Talán ez volt az egyetlen, ami tetszett, és úgy volt kivitelezve, hogy vállalhatónak is mondanám. Agloe gondolata aranyos volt, és örülök, hogy a valóságban is léteznek a papírvárosok, habár a leírás alapján nem lehet nagy durranás egyik sem.

Most mondanám, hogy szórakoztató volt, de nem. Az eleje tetszett a maga nemében, de aztán Margo keresése végtelenül unalmas volt, a vége pedig felbosszantott. De legalább egy fokkal tényleg jobb volt, mint a Csillagainkban a hiba. Green pedig nem nekem való, azt hiszem, több időt nem pazarlok rá a jövőben.

Értékelésem: 5/10


7 megjegyzés:

  1. Nekem a Csillagainkban elég magas pontot kapott, szerettem a filozófiáját, hogy a fiatalok ilyen helyzetben hogy bonyolódnak szerelembe, ami tulajdonképpen az ő helyzetükben is ugyanolyan értékű lehet, mint egy teljes, megélt életben.
    De ez a Papírvárosok, hát én nem szépítek, ez egy akkora kalap sz*r volt, hogy ihajja... Szerintem kifejezetten ifantilis. Rossz az üzenete is, de még szerintem ráadásul a depresszióról is ilyen megjátszott, fals képet ad. Ez nem depresszió Margónál, inkább unatkozás... A halak... a road trip... a megtalálás... minden olyan szörnyen semmilyen volt. Én letettem John Greenről.
    Margo teljes nevének ezerszeri említésétől nem kaptál herótot?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát fura volt a teljes név, de a kutya, Myrna Mountweazel vitt mindent ezen a téren :D

      Törlés
  2. Éééés, most már értem, miről beszéltél :) Azt hiszem, ha a TFIOS nekem túl sok volt (még filmben belefért a két óra az életemből, de könyvben másfelet sem kapott tőlem), akkor ezzel sem próbálkozom meg. Viszont a Looking for Alaska... majd talán egyszer. Majd. Egyszer. Talán. Vagy nem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az Alaska nyomábanról is olvastam sok jót (meg erről is, meg a Csillagainkban a hibáról is), de volt egy-két negatív vélemény, olyanok, ami alapján azt éreztem, hogy én is hasonlóan vélekednék. Nem nekem való, de remélem ha adsz neki még egy esélyt, nagyobb szerencsével jársz :)

      Törlés
    2. Az Alaszka nyomában még idegesítőbb és kidolgozatlanabb, mint a TFIOS. Annyira felidegesített, hogy két napig könyvre se tudtam nézni... Azután váltak el útjaink Greennel. Katasztrófálisan gyenge az írási képessége. Nem egy adaptációt láttam már, és ritkán jobb a film, mint a könyv. De a TFIOS-re ez halmozottan igaz. És ennek kizárólag Green bénasága az oka. A Papírvárosokat meg fogom majd nézni, de olvasni semmilyen körülmények között. :)

      Törlés
    3. A Csillagainkban a hibát nem láttam, ellenben a Papírvárosokat igen. És azt kell hogy mondjam, hogy egész korrekten összetették a filmet, élvezhetőre, mondjuk egy igazi tinilimonádé lett, de kikapcsol, és elszórakoztat arra az időre.

      Törlés

Egyetértesz? Vagy hiányérzeted van a bejegyzéssel kapcsolatban? Írd meg! Minden megjegyzésnek örülök, mindig kíváncsi vagyok, hogy ti mit gondoltok :)