2015-01-03

Sylvia Plath – Az üvegbura

FÜLSZÖVEG: „Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett.


INFORMÁCIÓ:
Kiadó: EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT.
Oldalak száma: 272
Borító: KÖTVE
ISBN: 9630772345
Nyelv:MAGYAR
Kiadás éve: 2002
Fordította: Tandori Dezső
Eredeti cím: The Bell Jar

SZERINTEM:Vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, mert egy részt valami nagyon megrázóra számítottam, más részt valami olyan katartikus élményre, ami után nem tudok majd szóhoz jutni. Talán ezért is nem jó ötlet azért elolvasni egy könyvet, mert sokan dicsérik, vagy sokaknak tetszett, viszont mindezzel ellentétben egyáltalán nem bánom az élményt.

Biztosan morbidul hangzik majd, de én A ragyogáshoz (King) tudnám hasonlítani: ugyan úgy élesen kettéválik a könyv első és második része, az eleje olvasmányos, de semmi körömrágós izgalom, de még csak a "na még egy fejezetet, még beleférünk" kategóriába sem tudnám sorolni. Viszont Az üvegbura A ragyogással ellentétben nem untatott az elején sem, szimplán csak vártam, hogy na, mi lesz az a durvaság, amiről sokat olvastam. Sajnos a könyvet sok részletben, sok napig olvastam egyéb tényezők miatt, nagyjából egy fejezet per nap, és nem volt hiányérzetem, hogy többet szeretnék. A két képzeletbeli rész szerencsére nem válik annyira élesen külön, mint A ragyogásnál, de Az üvegbura is érdekesebb volt a vége felé.

Esther karaktere tetszett, szimpatikus volt, de megérteni nem igazán tudtam úgy általánosságban. Néha sikerült, viszont mindemellett valamiért nekem remekül átadta azt az érzést, hogy az igazi írók, akik művészetet teremtenek, valójában a szomorúságukat, a belső feszültségeiket vetik papírra, ezt írják ki magukból. Nem igazán szeretnék túlságosan személyes dolgokat leírni ide, de ezek a mozzanatok döbbentettek rá az igazi mondanivalójára néhány korábbi mondatnak, beszélgetésnek.

A könyvben nagyon tetszett, hogy rengeteg szépséges metafora volt, s ezt mondom úgy, hogy nem ez a leglényegesebb számomra olvasás közben, mégis szemet szúrt, és egy idő után ez is egy "húzóerő" lett. Ezek a metaforák leginkább a második részben jöttek elő. És akkor az a bizonyos második rész... Egy jó barátom mondta, hogy ő mindig úgy olvas bármit, ami a kezébe kerül, hogy először az író életrajzát olvassa el, hogy tudja, ki írta azt, ami majd elé kerül. Plath életrajza volt a második, akiét ilyenformán én is elolvastam (Harper Lee volt az első), plusz Plathnál a fülszöveg utolsó mondata is elég sokat elárul.

Szóval ez a bizonyos második rész más volt, mint amire számítottam, viszont így is nagyon tetszett. Talán számomra a legmegdöbbentőbb az egész kórházasdiban az elektrosokk volt, de ~50 évvel ezelőtt gondolom ez volt a bevett kezelési mód. Furcsa volt Esther "betegségét" végigkövetni, a "gyógyulást", és belegondolni, hogy mindez úgy jöhetett létre, hogy kiégették az agyának egy részét. Amikor "bekattant", akkor megdöbbentő volt arról olvasni, hogy milyen módszereket vesz számba az öngyilkossághoz: az egyik túl fájdalmas, a másik túl csúnya, a tűzhalál a legrosszabb, és így tovább. Megrázó volt, hogy egy fiatal lány depressziójából, önmarcangolásából a külvilág mindösszesen csak azzal foglalkozik, hogy hogyan fog ez később kinézni a tökéletes amerikai életben, a kertvárosok világában, az igazi problémával pedig nem törődnek. Ennek tükrében azt hiszem, hogy a mi generációnk szerencsés, sőt, a mai huszonévesek a legszerencsésebbek ebből a szempontból, hogy a ki vagyok? mit akarok? mi leszek, ha nagy leszek? kérdésekre ha nem is tudjuk a választ, akkor sem itélnek el bennünket, sőt, ha azt nézzük, hogy ugyan ezen korosztály hölgytagjainak is rengeteg választásuk van (házasság, gyerek, tanulmányok, külföldi utak, stb.), és nem kényszerítenek ránk semmit, mindenki mehet a saját feje után, és nem kell belebolondulnunk a társadalmi elvárásokba, ehelyett mindenki azt csinálhatja, amit a szíve diktál neki. Nyilván Esther/Plath esete komplexebb volt, de Esther betegségének ez volt az egyik fő mozgatója, hogy képtelen volt megfelelni az elvárásoknak.

Érzékeny lelki világú embernek tartom magam, de úgy hiszem, hogy Az üvegburához szerencse kell, hogy olyan életszakaszban, érzelmi hullámban találjon meg, amikor igazán tudod értékelni, igazán át tudod érezni az egészet. Újraolvasós mindenképp, addig pedig az

Értékelésem: 8/10


2 megjegyzés:

  1. Ha jól emlékszem, 16 évesen olvastam, de imádtam :) Olvastam az összes lefordított művét Plathnak, hozzám közel áll, de én borongós jellem vagyok, mindenesetre érdemes tőle olvasgatni :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lehet, hogy 15-17 éves koromban nekem is jobban ütött volna. Akkoriban általánosságban voltam én is borongós jellem, mostanában inkább csak a hosszú és fénytelen, egyhangú teleken :)

      Törlés

Egyetértesz? Vagy hiányérzeted van a bejegyzéssel kapcsolatban? Írd meg! Minden megjegyzésnek örülök, mindig kíváncsi vagyok, hogy ti mit gondoltok :)